Egy éve történt ugyan, de nem fejeztük be a történetet, ezekben a szeles napokban három részben pontot teszünk bali történeteink végére. ( az előzményeket itt olvashatja - Maszkban készített tea) Ott fejeztük be, hogy keichát készítettünk (olyan teát, amit nem emberek isznak meg, hanem a csészét lefedve a teát az isteneknek, vagy valaki emlékének ajánlják) Bali egyik legfontosabb templomában Vishnu hegyén. A két napos, alvás nélküli kimerítő program végén újabb rallifutammal értünk haza. Nekünk elégnek tűnt az eltelt napok szédítő programja, de a társaság szertartásban is résztvett tagjai eufóriájukban délután háromkor autót béreltek és elindultak Bali egyik híres népművészeti központjába. Nagy kísértés és próbatétel volt, mi kényszerűségből is a maradás mellett döntöttünk, a többiek csak látszólag sajnálkoztak. Mi viszont őszintén nyilvánítottuk részvétünket, amikor éjszaka a fizikai lét határára érve támolyogtak vissza, lerombolva mindazt, amit előző nap felépítettek. Balin nagyon veszélyes sport a közlekedés. Nem a szokásos ázsiai közlekedési morál, hanem a nagy népsűrűség és a nagyon keskeny utak miatt. Egy szó, mint száz, a jól sikerült teától mámoros társaság autója elütött egy biciklis kislányt. Rendőr, kórház, aggodalom, minden, amit el se lehet képzelni és a végén az igazi tea emberes következtetés - ez egy találkozás, nem pedig véletlen, az elütött kislány örökbefogadva, a kapcsolat és a támogatás azóta is tart. No de nem erről akartam beszélni.
A tea 2000 évvel az arcok könyvének feltalálása előtt mindvégig a megosztásról, átadásról szól. Ennek melléktermékeként sok új kapcsolattal ajándékoz meg, ezek nagy része tartós, mély, kölcsönösen tanító és tanuló kapcsolat. Ha nincs tea és eljutok Balira, valószínűleg nem maradtam volna a tengerparti dögunalom "resortok" valamelyikében, hanem autót bérelek és felfedezem a kötelező látnivalók egy részét, (ez csak szokás, igény és fizikai állapot függvénye), de sosem jutottam volna el a következő két helyre.
A helyiek egyike-másika elkötelezett a tea iránt, így a Three Monkeys étterem kínai-filippinó, indonéz származású tulajdonosnője is. A Three Monkeys nagyon jó kis cool-étterem Ubud közepén egy kolostorral díszített rizsföld szélén, közepesen drága hely. A tulaj büszkén mutatja a kis füzetet, amivel Bali elmaradott vidékein fekvő falvakban iskolát épített és az ott tanuló kisdiákok festményeit tartalmazza, támogatandó veszünk is egyet - itthon is volt egy-két hasonló kezdeményezés roma falvakban - sokkal több kellene. A Három Majom kiterjedt kapcsolatai révén összehozza a Balin székelő teabolondokat és meghívást kapunk egy hercegtől, egy ausztrál Midorikai tagtól, és egy holland száműzöttől. Teát kapunk és teát tartunk. Először a herceg.
A herceg igazi herceg, a törzsfőnök fia Bali számos törzséből az egyikben, ezek a törzsek a II. világháborúig minden tekintetben meghatározták a társadalmi életet, ma csökken a szerepük és befolyásuk, de különösen a falusi lakosság körében ma is számontartják őket. Gazdasági befolyásuk csökkent, Bali ma is valamilyen értelemben boldog gyarmati sorban él (amilyenben mi nem leszünk soha, ugye). Ubud egyik utcája domboldalon vezet, ott ahol meglepetésszerűen nyílnak ki a bambuszerdők övezte és pálmafákkal tagolt rizsteraszok; tudják, ezek azok a hegyoldalak, ahol a medence oldala alatt a semmi terül el. Az egyik utca egy exkluzív üdülőfaluba vezet, a stílus a Palotaszálló sziklateraszaira emlékeztet, de buja, mindent felfaló őserdőben. A terület a hercegi családé, aki bérbeadta azt a szállodát üzemeltető befektetői csoportnak, de továbbra is a herceg tulajdona, szabadon járhat kelhet és a terület egy része fölött szabadon rendelkezik, ahol a hagyományoknak megfelelően csak pár kunyhó, teraszok, kert és egy 1000 éves, ősi, forrás köré épített szentély található. Mindezt persze mi nem tudjuk, a szálloda-falu egyik teraszán gyülekezünk, körülöttünk hatalmas bársonykék pillangó száll, várjuk a herceget. A társaság: három japán, egy ausztrál, aki az Urasenke teaiskolában töltött három évet, egy valahogy idekeveredett kíváncsi (értsd sznob) amerikai diáklány, egy kínai-brazil hölgy, aki osztrák állampolgár, Franz, aki német és Indiában lakik, egy dán-japán, az említett kínai-filippinó és két magyar. Díszes társaság, az ismerkedés kötelező fordulata: "first time in Bali?" után általában a teljes életút ismertetése következik; innen lehet megérteni, ki az közülünk, aki csak néző és nem foglalkozik teával, ők beszélnek a legtöbbet. A társalkodás kedélyes és arisztokratikus, köröttünk ciripel, zsong és emészt a dzsungel. Sokig várunk, mire jelt kapunk és leereszkedünk a völgybe, messze a falu alá. A kőlépcsők magasak és veszélyesek, igazi roji, bár nem annak szánták. Lent egy rozoga kunyhó, cementplacc, rajta pár kőből egy tűzhely, tajvani fémkerámia vízforralóval és egy kungfu szettel, mellette pedig a szentély.
A herceg egy arisztokrata japán párral érkezik, finom emberek, akik jól láthatóan minden résztvevő összesített éves bevételét jóval meghaladó nemesi öntudattal és charme-val rendelkeznek. Ők hárman, mint házigazdák és fővendégek lemennek az indákkal benőtt szobrokkal szegélyezett szentély pavilonjai között a forráshoz. Vizet mernek, aztán imádkoznak. Virág, víz: áldás Vishnura, aki a vizet hozza a hegyekből, áldás a természet ősanyára, áldás a szentély őrzőire, a vízre és a vendégekre, ez így összesen öt, minden alkalommal virágszirommal locsolva a vendégeket. Aztán felfáradunk a cementplaccra és a herceg teát készít nekünk. Mindenki nagy tisztelettel, érdeklődve beszélget, kíváncsian és tisztelettel veszi tudomásul a nekünk odakészített teát. Elhangzanak a kötelező ámuló felkiáltások, elismerő megjegyzések. A tea egy Feng Huang Dan Cong Mi Lan Xiang, a herceg borzasztóan örül, amikor felismerjük, úgy tűnik Balin sem könnyű tea embernek lenni. Aztán teát készít, talán darabosan, de közvetlenül, nem hivalkodóan, nagy szeretettel. Egyszerre nem férünk oda, a második kör egy kb. húsz éves sheng puerht is kap, miközben a herceg a törzséről mesél és arról, amikor a helyi kunyhó fürdőkádjában ülve apuka előtt egy királykobra ágaskodott fel. Nem nehéz elhinni, a lépcsőn kígyóbőr, méretes hangyák, rikoltozik a dzsungel, a fák pár év alatt felfeszítik, majd betemetik a járdát. El ne felejtsem, a tea előtti édesség kókuszkrémmel töltött matchás mochi.
Emitt a herceg teájáról készített kis videó. Ne a hibákat, hanem a tiszta szándékot és a hely hangulatát figyeljék!
Tea a természetben (Nogake 野掛)
A kétszer két környi tea után japán enteriőr következik a cementlapra leterített bambuszszőnyegen. Egy egykori Midorikai tag, aki eredetileg ausztrál hölgy és immár tizenéve él Balin vendégül látja a japán kollégákat, akik mind komoly chado "szakértők" - némelyikük chajin - tea ember. Kayo japán hölgy és persze nem látszik rajta a kor, nagyon tapasztalt tea tanár, Tae fiatal, a férje katasztrófa szociológusként most a Fukushimában érintett lakosokért is dolgozik, ő maga angol tanár és világjáró teatanár, Dairik építésznek tanul és mellette teát. Az ausztrál hölgy chabakót mutat be nekünk, vagyis szabadtéri japán teaszertartást, olyat, amire az eszközöket gyönyörű lakkozott fadobozban (innen a név) szállítjuk. Ez könnyed, légies, finom előadás kell legyen a kötelező elemekkel, de a lényeg a minket körülvevő szabad tér, a társaság és a tea természetes kapcsolata. Tucatnyi embernek időbe telik tucatnyi matcha elkészítése, de mind a tucatszor ugyanolyan figyelemmel és tisztelettel készíti a teát (Matcha Shohaku) az egyébként részben ismeretleneknek. Annak idején Sirn és az ausztrál hölgy egy évfolyamon voltak a Midorikaiban, ezért külön megható, ahogy 25 év után egy teával foglalkozó ember a világ másik végéből köszöntő teát készít barátjának- osztálytársának egy trópusi szigeten. Az édesség egy szvasztika alakú "kézműves" édesség, mennyei. Úgy tűnik, mégiscsak létezik földi Paradicsom.
Alul galéria nyílik. Aki meg tudja mondani, mi a neve a matchához adott édességnek és a tartó kerámiának, jutalmat kap. Súgni szabad.
Nyitólap
A Tea Útja 
HÍREK
